Govorkovics Anna: "Az a világ még jó volt, nagyon szerettem..." (ladánybenei gyűjtés)
A következő anyag a ladánybenei iskola "1878" című újságában jelent meg 2021 februárjában. Govorkovics Anna, iskolánk dolgozója mesélte el gyerekkorának és életének néhány emlékét a helyismereti szakkörön összegyűlt gyerekeknek.
Gyermekkora Táborfalvához kapcsolódik, nem Ladánybenéhez, de az a világ, amit megidéz, nem különbözött lényegileg az akkori Magyarország többi településén élő emberek életétől.
Az emlékek olvasása mellé adunk még két iskolás képet is a táborfalvi iskola 1. és 2. osztályáról, az 1960-as évekből...
Jó olvasást kívánunk!
"Ollósi Istvánné vagyok.
Lánykori nevem Govorkovics Anna. Apukám valami jugoszláv vagy szerb származású
volt. 1961-be születtem, áprilisba. Öten voltunk testvérek, én voltam a második
gyerek. Én Lajosmizsén születtem, de Táborfalván éltünk. Apukám Örkénybe
született, anyukám az Szamosszegen. Apukám vasutas volt, és mint vasútkezelő, a
vasúttal messzire eljutott, és eljutott Szamosszegre is, ott ismerte meg
anyukámat. És anyukám eljött vele ide.
Apukám 1925-be
született, tősgyökeres örkényi volt, anyukám az 1936-ba. Apukám katolikus volt,
anyukám református. Ismertem az apai nagyapámat, a mamám meghalt fiatal korába.
Az anyai nagyszüleimet kétszer láttam összesen, mer oda nem tudtunk elmenni, az
nagyon messze volt. Mátészalka mellett. Már mikor férjhez mentem, akkor voltunk
ott. Mert amikor apukám meghalt, anyukám visszament oda Szabolcsba. Egyetlen
egy testvéremet vitt vissza magával, az akkor volt tizenegy éves. A többiek már
felnőttek voltunk, amikor anyu oda visszakerült.
Az első férjem meghalt
huszonnyolc évesen tüdőrákba. Én tizennyolc éves voltam. És én egy év múlva
férjhez mentem a második férjemhez. A mostanihoz. Ő idevalósi Benére, és a
barátjával járt át Táborfalvára, és úgy ismertem meg őt. Ő huszonhét éves volt,
én tizenkilenc, és akkor költöztem ide vele.
Ahol gyerekkoromba laktunk,
azt régen Örkénytábornak nevezték, később lett Táborfalva, én oda jártam
iskolába, de 1967-ben még nem volt iskola. Az első évben az óvodában volt egy
tanterem, oda jártunk, aztán másodikban a tanácsházán, a harmadik megint másik
hivatali helyiségbe volt a tantermünk. És amikor negyedikes lettem, akkorra
lett iskola építve. És úgy volt, hogy délelőtt az alsósok jártak, délután a
felsősök, következő héten fordítva. És akkor még szombaton is volt iskola. Két
osztály volt, A meg B.
Horváth Béláné volt
alsóban az osztályfőnököm. Őt nagyon szerettem, mert ő nagyon is segített, mert
mi nagyon szegények voltunk. Öt gyerek volt, és így a tanácsházától kaptunk egy
lakást, amit havonta fizettek a szüleim.
Azelőtt egy helyiségbe
laktunk. Csak akkora hely volt, hogy volt az ágy, a szekrény, akkor apukám
csinált fából egy asztalt meg padot, ami egybe volt, mi ott ettünk, ott
tanultunk. Kályha volt a sarokba, amott meg a kiságy, és csak egy kis közlekedő
sáv volt a szekrény, az asztal és az ágy között. És az az egy helyiség volt a
szoba, a fürdőszoba, a spájz, egybe. Villanyunk nem volt, csak petróleumlámpa,
annál tanultunk. És én ott tanultam, és elég jó bizonyítvánnyal, ötössel
végeztem.
Engem a tanár nénim az
nagyon szeretett, mer jó tanuló voltam és sajnált is bennünket, és amikor
ötödikes lettem, akkor meg a férje lett az osztályfőnököm, a Horváth Béla
bácsi. A matek tanárom a Molnár Julianna volt, az orosztanárom az Dabasról
járt, Hornyák Évának hívták. Akkor volt a Sztana Karcsi bácsi, Bures(?) Mihály,
az kémia-fizika szakos volt. Bodzsár Pálné, az volt a történelem-magyar szakos.
Volt a Szikora Jancsi bácsi és a felesége. Akkor úgy volt, hogy sok pedagógus-házaspár
volt.
Anyukám az már hajnalba
kelt, mert ment dolgozni a MÁV-hoz Pestre, konyhai kisegítő volt, nem szakács,
mer nem volt neki se szakmája. Este későn jött haza. Apukámmal voltunk otthon,
az meg alkoholista volt. És bizony volt olyan, hogy egész nap az utcán
lődörögtünk, játszottunk. Később pedig már, mikor nagyobbak voltunk a nővéremmel,
mi főztünk a kicsikre, mostunk, mi láttuk el őket. Elég szegény, de viszont
nagyon szép gyerekkorom volt.
Voltak barátnőim, de
volt olyan is, aki csúfolt, mert mi nagyon szegények voltunk, mert mi azt a
ruhát hordtuk, amit más levetett. Babáink, játékaink nem voltak, csak amit
mások kidobtak, és megsajnáltak, és odaadták nekünk. Meg apánk, amikor nem
ivott, akkor fakanálból csinált nekünk babát, mi azt öltöztettük föl. Meg
kukoricaszárból, mi azokkal játszottunk.
Régen más volt a
viszony a gyerekek között az iskolába. Mi, hogy is mondjam, az osztályba mi
szinte összetartoztunk. Ha egy rosszat csinált, akkor mindenki vállalta a
felelősséget. Nem volt olyan, hogy most ő csinálta, vagy ő csinálta, hanem
akkor mindenki vállalta, ha büntetés volt, akkor büntették az egész osztályt,
mer nem árultuk el egymást. De mi tényleg rossz osztály voltunk
Akkor az volt a szokás,
hogy valaki rendetlenkedett, a tanár felállította, és úgy kellett neki írni,
olvasni, felelni, és negyvenöt percet ott kellett állni. Vagy volt olyan, hogy
bezártak bennünket délután, nem mehettünk haza egy órakor, csak két órakor.
Otthon a szüleink megkérdezték, hogy hol voltál? És ha megmondtuk, hogy
bezártak, mert rosszak voltunk, akkor otthon is kaptunk. Mondjuk, ha apu részeg
volt, ne kérdezte meg. Nem bántottak bennünket, csak neveltek. És sokszor
eszembe jut ma is, amiket apukám mondott szólásokat. Például, az ágy végére
odafeküdt, és mondta, hogy ő már azzal jóllakik, hogy nézi, milyen jóízűen
eszünk. Mindegy volt, hogy zöldbablevest vagy bármit.
Volt olyan mondása is,
hogy azér verlek meg benneteket, mert így fogjátok felnőtt korotokba is tudni,
hogy kell jól viselkedni. Hát, nem lett neki igaza… Mi nagyon sokat kikaptunk
aputól. De az a világ még jó volt, nagyon szerettem.
Anyukám süteményt sütni
nem szeretett, de nagyon jól főzött. Volt az a tarkedli, majdnem, mint a krumplis
pogácsa, de ő úgy csinálta, hogy lekvárt rakott a közepébe, és úgy sütötte meg
olajba, és nagyon szerettük. Nyáron nagyon sok lecsót ettünk. Apunak voltak
időszakai, amikor nagyon részeg volt, és volt, amikor nem ivott, akkor viszont
nagyon aranyos volt. Akkor nagyon szerettük. És amikor részeg volt,
belopódzkodtunk, mer ő a részegségébe aludt, akkor mi a nővéremmel gyorsan
loptunk kenyeret, levágtuk, megcukroztuk és vittük ki a testvéreinknek. Volt
olyan is, hogy egész nap csak cukros kenyeret ettünk.
Amikor nyári szünet
volt, elmentünk a barátainkhoz játszani, és akkor ott adtak enni, vagy
hazamentünk, és amit találtunk. Amikor apu nem ivott, akkor mindig mondta, hogy
na gyerekek, most ezt főzünk, vagy azt főzünk. És ő megfőzött ránk. Én sokat
apuval tanultam főzni, mer anyukám nem nagyon volt otthon napközben. Ha
kellett, apu még levestésztát is gyúrt, de bármit megfőzött. Mer azt mondta,
hogy őket a gyerekkorukba a szüleik arra tanították, hogy fiú, lány, az a
minimum, hogy meg tudjon főzni, hogy el tudja magát látni.
Este, amikor hazajött,
a munkahelyén tudták, hogy öt gyerek van otthon, hozta nejlonzacskóban, ami a
konyhán kimaradt, mondjuk tésztát, azt kiborította edénybe, körbeültük és akkor
ettünk.
Nem volt karácsonyunk
soha, mer a kis lakásba hova tudtak volna, ugye, fenyőfát tenni. És akkor apu
se volt otthon, anyu se, tél volt, és láttuk, hogy a fáknak zúzmarás volt az
ága, és az milyen szép, és akkor fogtuk a fűrészt, lefűrészeltük az ágakat,
hogy majd bevisszük, és azokat feldíszítjük papírral. Csak gyerekeknek annyi
esze nem volt, hogy mire lefűrészeltük, a zúzmara lepotyogott, vagy ha
bevittük, akkor elolvadt. És akkor csak a kopasz faágat, azt díszítettük. Karácsonyi
ajándékot, azt mi nem kaptunk. És amikor én felnőtt lettem, akkor én megpróbáltam
az én gyerekemnek teljesen mást adni.
A szüleimet sose
hibáztattam, hogy ilyen gyerekkorom volt. De azér annyi, hogy anyukámnak is
szerintem másképp kellett volna beosztani a pénzt, mer nagyon sokszor
vitatkoztak rajta apuval, apunak se kellett volna inni, mind a kettő nagyon
cigarettázott. Akkor természetes volt, de felnőtt fejjel már ezt tudom, hogy
nem jó volt így. De nincs bennem semmi harag.
Én próbáltam később úgy
élni, hogy amiről tudtam, hogy ők azt elrontották velünk, azt én mindig másképp
csináltam. A negyven éves lányomnak egyetlen egyszer adtam csak egy fülest, de
akkor is csak azér, mert azt mondta, hogy anya, te mindig csak ígéred, de sose
vágsz pofon. És akkor mondtam, hogy tessék, itt van!
Anyukámra azér
haragudtam, mert mindig azt mondta, hogy ha neki rossz volt valami a
gyerekkorába, akkor nekünk se legyen jó. Ha őt nem engedték valahova régen,
akkor mi se menjünk. Osztálykirándulásra se engedett el soha. Maradjatok
itthon, legalább csináljátok a dolgotokat. Úgyhogy, mi nyáron is itthon
kapáltunk, vagy napszámba el kellett mennünk gyerekként, almát szedni fa alól,
vagy szőlőt kötözni, szüretelni, de volt, hogy még kapálni is elküldtek
bennünket. És akkor ami napi pénzt kaptunk érte – nem volt sok, gyerekfizetés
csak -, de azt bizony nekünk mindig oda kellett adni anyukámnak.
Hetedikes koromban
derült ki, hogy én tizennégy évesen nem mehetek továbbtanulni, mer azt mondták,
hiába tanulok jól, nekem el kell menni dolgozni. Mer a családba, ugye, kell a
pénz. És tizennégy évesen, bizony két műszakba kerültem a mosodába, ahol annyit
kaptam pénzt, amennyit dolgoztam, teljesítménybe. Vasaltunk nadrágokat,
ingeket, meg volt adva, hogy egy forintot kaptunk egy ingvasalásért, és azután
kaptunk pénzt, amennyit aznap kivasaltunk.
És én már idősebb
fejjel érettségiztem le, 2014-be, előtte 2010-be elvégeztem egy dadaképzőt. Itt
dolgoztam már az iskolába, innen jártam minden délután Lajosmizsére tanulni az
esti gimnáziumba, és ott három év alatt kellett az érettségiig tanulni. Innet
mentem reggel nyolcra, megcsináltuk délig az aznapi érettségi feladatokat, és
fél egykor már itt voltam, és osztottam az ebédet a gyerekeknek. Másnap
úgyszintén. És esténként meg hétvégén tudtam csak egy kicsit tanulni.
Én a mosodába dolgoztam
sokáig. Megszültem a lányomat 1981-be, aztán visszamentem még három évig. Aztán
mikor a lányom első osztályos lett, akkor maradtam itthon. Akkoriba ment nagyon
a farmervarrás, jó pénzt lehetett vele keresni, de mellette a földet is kellett
művelni, a házat vezetni, gyereket nevelni. És bizony, legtöbbször éjszaka
varrtam. Egyik nap hoztam az anyagot, másik nap vittem. A lányom huszonhat éves
volt, amikor váltottam, az otthoni munka után elhatároztam, hogy kezdek valamit
magammal. És akkor elmentem varrni egy házhoz. És akkor volt ez a lehetőség,
hogy le lehet érettségizni, és azt mondtam, hogy akárhogy is, de
leérettségizek, és olyan helyre fogok menni, ahol több pénzt keresek. Ott
kijártam az első évet, és a főnökasszonyom azt mondta, hogy vagy azt csinálom,
vagy az iskolát, de akkor ott kell hagynom a munkát. Mer az iskola miatt három
órakor el kellett menni. És otthagytam, és itt az iskolába volt ez a lehetőség.
És akkor én beszéltem a Mátyás Katival, és akkor föl lettem ide véve. De
addigra én két évet kihagytam az iskolából, és a Kati ezt tudta, hogy én be
akarom fejezni, és mondta, hogy igenis elmész és befejezed! És innen jártam,
mikor már érettségiztem. De itt is úgy, hogy az uzsonnát kiosztottam
háromnegyed háromkor, átmentem kocsival Lajosmizsére az iskolába, másnap reggel
öt órakor itt voltam, hogy kitakarítsak a gyerekeknek.
Amióta ide járok
dolgozni, 2011 óta, nagyon szeretek itt lenni a gyerekek között. Vannak
rosszcsontok, de azokat is szeretem. Ez egy sokkal jobb iskola, mint mondjuk a
Lajosmizsei. Itt is vannak csintalan gyerekek - sose mondom, hogy rossz, mer a
kaja a rossz, amit kinn felejtünk és megromlik -, de ez jó itt. Mondjuk, vannak
gyerekek, akiket legszívesebben a fülüknél fogva felakasztanék a fogasra.
Nevelni kellene őket, na. Foglalkozni kellene velük otthon. Mer mi
gyerekkorunkba esténként összeültünk, még ha apukám részeg volt, akkor is, és
beszélgettünk, játszottunk, almát pucolt nekünk, ha olyan volt, vagy diót
törtünk. De mindig beszélgettünk. És most szerintem ez nincs meg a családokba.
Az osztályfőnököm, a
Béla bácsi biológia-testnevelés szakos tanár volt. És nevettem is, amikor
idejöttem dolgozni, és a biológia szertárt takarítottuk, és a Samu ott állt a
sarokba és nagyon féltem tőle. És az az érzés visszajött, ami gyerekkoromba
volt, mer az osztályunk mellett a biológia szertár volt. És amikor már nagyon
rosszak voltunk, Béla bácsi megunta, akkor bezárta az egész osztályt és én
mindig a Samu mellé kerültem. Ott volt büntetés, mer volt, amikor körmöst is
kaptunk, de jó volt az a kor, szerintem.
A fiú lány viszony
baráti volt. Mer ha olyan volt, a fiúk jöttek segíteni, vagy ha olyan volt,
kipártoltuk egymást. Nem volt árulkodás. Szünetbe játszottuk mindig az
Elvesztettem zsebkendőmet játékot, fiúk, lányok körbeálltunk, és ebbe a fiúk is
részt vettek, nem volt olyan, hogy lányok külön, fiúk külön. És soha nem
bántottak bennünket. Nyolcadikos korunkba meg már udvarolgattak is nekünk.
Volt abba az időbe is
búcsú a faluba. Ott találkoztunk a fiúkkal, együtt sörgőztünk. Az a világ még
jó volt.
Nyolcadikra már
megvoltak a párok. Ki is kaptam egyszer nagyon anyutól ezér, mer egy este,
amikor vége volt az iskolának, elmentem egy fiúval sétálni a faluba. És nem a
legrövidebb úton mentem haza, hanem egy kicsit kerülővel. És ha nem értem haza
időbe, akkor anyu már nézte, hogy hány óra van. És amikor beléptem az ajtón,
nem is kérdezett semmit, csak egy nagy füles. És akkor mondta, hogy persze, mer
elmentél csavarogni! Igen, mondtam, a lányokkal. Nem mondtam meg, hogy fiúval
sétáltam, mer akkor még jobban kikaptam volna.
Ha mehettem volna
továbbtanulni, akkor gimnáziumba mentem volna a Ferencvárosba. Oda is volt a
papírom leadva, de nem engedtek anyukámék. Mer a többi osztálytársaim is
gimnáziumba mentek, hogy titkárnők lehessenek. Egyik testvérem se mehetett, el
kellett mennünk dolgozni. Egyedül a húgom, aki Szabolcsba került, az elvégezte
ezt a vasúti főiskolát.
A két öcsém ugyanolyan részegesek lettek, mint apu, mondjuk meg őszintén. Az egyik traktorosnak tanult, Örkénybe, de viszont a másik öcsémet pár éve én
azonosítottam, mert elveszett, én kerestettem és meghalt. A ő sokszor
eljött hozzám, a másik öcsém az nem. Én sokat szégyenkeztem egyikük miatt, mer
belevitték lopásba, és a rendőrség volt, hogy itt kereste énnálam. A húgommal
szoktam beszélni, meg én sokszor felhívom azér anyámat is, mer ő most már
szociális otthonba került, felhívom anyák napján, karácsonykor, születésnapon.
Nyolcvanöt éves, két-három hetente hívom. Úgy vagyok vele, hogy ő az anyám.
Ennyi tiszteletet megérdemel. De azér úgy nagyon bennünk van az a gyerekkor.
Soha nem bántottuk érte, mer soha nem mondtuk neki.
Sokat gondolkodtam már
rajta, de nem tudom pontosan, miért volt így, de sok mindent másképp kellett
volna nekik csinálni. De őnekik ez volt a fölfogásuk. Apám is, anyám is egy
háborút végigéltek, mindig annak a borzalmait mesélték, hogy ott mi volt. Ott
siklott ki talán az életük. Anyu se maradt otthon a szüleivel, és ha nekik nem
volt jó, akkor másnak se legyen jó. Így fogták föl.
Apám nem volt katona a
háborúba, mer őt a vasút felmentette. Apu mindig azt mondta, hogy ő három évig
volt egy nyáron katona, mer az sohanapján volt. Apu le volt százalékolva, mer
négyszer műtötték gyomorfekélyre. És nagy telek voltak, anyu elment dolgozni,
apu valahol ivott, mi meg elmentünk a könyvtárba, mesekönyveket hoztunk, miné
színesebb volt, annál jobb volt. És fölfeküdtünk az ágyra, és ott az összes
testvérem olvasott. Mi úgy el tudtuk magunkat foglalni. Mi megteremtettük
magunknak azt a légkört, amit a szüleinknek kellett volna. Gyerekkorunkba nem
gondoltuk volna, hogy felnőtt korba nem tartunk össze, és mindegyikünknek más
lett a fölfogása, és teljesen szétestünk. Nekem mindig az jut eszembe, hogy a
szüleim gyerekkora is olyan volt, hogy ők se kaptak jobbat.
Apukám mindig azt
mesélte, mikor gyerekek voltunk, hogy őt úgy nevelte az ő apukája, hogy elment
mulatni, és későn ért haza, és mindig mondta neki a papa, hogy na, fiam,
gyerünk, megyünk kapálni. Vagy megyünk ásni. És akkor vitette vele az ásót a
papa, és mondta neki, hogy most nem értél haza időbe, rossz voltál, most
eláslak! És elvitte, ki a földre, és ott hozzáfogtak ásni. Egész úton azt
mondta, hogy elássa apámat, mire kiértek a földre, akkor azt mondta, hogy na,
fiam, ezen az úton végigmész, és ezt fölásod, ma egész nap..."
A Táborfalvi Általános Iskola 1. osztálya 1968-ban. |
Felső
sor:
Virág József, Tamás Ottó, Trapp István, Beke István, Paskó László, Horváth
Béláné Erzsike néni tanítónő, Jeruska Tamás, Lovas István, Farkas József, Kanyik
István, Kisgyörgy János, Szabó Tibor.
Alsó
sor:
Belusz László, Szuhányi Erzsébet, Demkovics Éva, Csaba Magdolna, Bódog Éva,
Govorkovics Anna, Petes Angéla, Bőcs Melinda, Szakali Zita, Mándi Mária,
Mészáros Olga, Nyerges Ilona, Mándi Zsuzsa, Farkas Lajos.
A Táborfalvi Általános Iskola 2. osztálya 1969-ben. |
Felső sor: Belusz László,
Farkas József, Beke István, Szabó Tibor, Szabó Rózsika, Kanyik István, Szunyi
Béla.
Középső sor: Hegedűs István,
Petes Angéla, Govorkovics Anna, Szakali Zita, Szuhányi Erzsébet, Jeruska Tamás,
Tamás Ottó, Farkas Lajos.
Alsó sor: Pintye Mária,
Mándy Mária, Demkovics Éva, Lovas István, Horváth Béláné tanítónő, Paskó László,
Szivák Mária, Mándy Zsuzsa, Csaba Magdolna.
(2021)