A tanyai tanítóskodás emlékezete Lajosmizsén - Interjú a Szeleczki tanító-házaspárral (2007)

 

Lajosmizsén mindenki ismeri Szeleczki Lászlót és feleségét, Marikát. Több évtizedes pedagógiai pályájuk, munkásságuk példaértékű és sokak számára követendő. Miután együtt élnek majd negyven éve, és együtt tanítottak több évtizedet, nem lehet csak egyikükkel beszélgetést folytatni, kérdéseimre mindketten, egymásnak adva a szót, válaszoltak.

- Kezdjük az elején. Honnan származtok, hogyan kerültetek Lajosmizsére, és hogy lettetek pedagógusok?

- Marika: Bugacon laktunk mind a ketten, ott születtünk, ott jártunk iskolába és ott ismerkedtünk össze. 1968-ban érettségiztem, még képesítés nélkül kezdtem tanítani előbb Felsőmatkón, aztán kikerültem Lajosmizsére.
- Laci: Én kirakatrendező voltam a Centrumban, Kecskeméten, összeházasodtunk és egy hónap múlva, 1970-ben kiköltöztünk a Szobrosi iskolába, mert Marika ott kapott szolgálati lakást, ott kezdett tanítani, mint képesítés nélküli nevelő, én pedig bejártam dolgozni Kecskemétre. Aztán megszerettem a gyerekeket, a tanyasi tanítóság hangulatát, és a városban nem kaptuk meg az ígért lakást, így hát felmondtam, és én is elkezdtem tanítani. A bajai tanítóképzőt végeztük el mindketten, előbb Marika, aztán két év csúszással én is. Levelezőn jártunk, mellette tanítottunk, meg még a gyerekek is megszülettek.
- Marika: Összevont osztályok voltak: 1-4. osztály és 5-8.osztály együtt. Sőt, volt olyan tanyai iskola is, amelyikben 1-8 osztály volt összevonva. Kezdetben sok gyerek volt, 30 körüli számban, aztán egyre kevesebb. Úgyhogy mire mi bezártunk, akkorra már alig volt gyerek.
- Laci: A Szarkási iskola volt az utolsó tanyai iskola, 1986-ban zárt be. Addigra már csak hat gyerekkel indult volna. Marikával zárult le Lajomizsén a tanyai iskolák kora, ö volt az utolsó tanyai tanító. Ott laktunk a Szarkásiban, és én meg átjártam a Szobrosiba 1983-ig. De akkor nem voltak ilyen rossz állapotban, hanem nagyon szép iskolák voltak, kerttel, virágokkal, állatokkal. 1983-ban bejöttem a Súry iskolába és megkaptam a 4. c osztályt, Marika meg kinn maradt még három évig tanyán. Akkor még nem kellett félni egész nap egyedül, békés idők voltak.

- Milyen volt az iskola helyzete a településen belül, milyen viszonyban álltak egymással a pedagógusok?

- Marika: Az iskolában külön volt a belterületi és a tanyai iskoláknak tantestülete. És annak ellenére, hogy szét voltunk szóródva a külterületen, nagyon nagy volt az összetartás közöttünk. Átjártunk egymáshoz, sokszor nyolc-tíz kilométereket gyalogoltunk este, hogy együtt vacsorázzunk vagy beszélgessünk. Nagy gondot fordított ránk a falu, a benti iskola vezetése, gyakran kijöttek látogatni, ellenőrizni. És a Pedagógiai Intézet is járt hozzánk, mert fölszereltek minket magnókkal – a 70-es években! -, és arról tanítottunk a gyerekeknek. Ez úgy nézett ki, hogy majdnem minden tantárgy fel volt dolgozva magnetofonra. Kaptunk egy tucat kazettát, egy egész évre szólót, hogy a heti két magnós órára jusson. Volt magnó, a gyerekeknek fülhallgató, és a magnós padsorban ülve a kazettákhoz tartozó feladatlapokat dolgoztuk föl. Olyan modern tanítás volt, hogy állítom, ma nincs olyan az iskolában! Fejhallgatón kapták az utasításokat, és oldották meg a feladatokat. Rendben, csendben dolgozott harminc gyerek. És ezek a gyerekek sokkal önállóbbak voltak, mint a maiak.
- Laci: Mindezek ellenére szinte minden gyerekünk elvégezte a nyolc osztályt, szakmákat tanultak, és jó néhány diplomás is lett közülük az évtizedek alatt.
 

 

A Szarkási iskola épülete 2007-ben

 - Miben volt más a tanyai tanítóskodás, mint a falusi iskolában? 

- Marika: Nagy volt a tanyán az önállóságunk. Hagytak minket élni és dolgozni. Az órákra sokat készültünk, és volt időnk alaposan átvenni és gyakorolni az anyagot. Méricskéltünk, daraboltunk, fúrtunk-faragtunk. A gyerekek önállóbak és motiváltabbak voltak. Ha önálló munka volt, a gyerekre bármit rá lehetett bízni, megcsinálta. Ha olvasni kellett, olvasott, ha ismételni kellett, ismételt. Eszébe nem jutott semmi csintalankodás, pedig hát nem ilyen városi miliőből került ki, mint manapság. Annak szent volt, amit mondtam, és csinálta.
- Laci: Ez azért volt másképp, mert a gyereknek régen megvolt a saját helye és feladata a családban. Megszokta a napirendet, a munkát. Így könnyebb volt vele az iskolában jól és sokat dolgozni. És ezáltal valahogy ezek a gyerekek igényesebbé váltak, szemlátomást fejlődtek. A lehetőségeikhez és adottságaikhoz képest mindent megtettek, hogy boldoguljanak. Mindennel el volt látva az iskola, ma pedig elég szegényes egy tanterem, szerintem. 

- Milyen példák voltak a családban és régi tanáraitok között, segítettek-e ezek a ti munkátokban? 

- Marika: Szüleink egyszerű emberek voltak. De újság az mindig járt hozzánk, könyvek is akadtak. És az apám az mindent tudott, akármiről esett szó, mindenhez hozzá tudott szólni. És én kislányként nem értettem, hogy az én apám az honnan tudhat mindent? Hát úgy, hogy sokat olvasott.
- Laci: Tanítóink és tanáraink csodálatosak is voltak. Annyi szeretetet kaptunk tőlük, hogy egyszerűen mindig volt kedvünk tanulni! Olyan tanáraink voltak, akik még a szüleinket, sőt egy még a nagyszüleimet is tanította. Én nem voltam jó matekos, de nagyon szerettem, mert annyira jó volt a tanárom. Módszertanilag nem voltak mások, mint amiket mi tanultunk később a főiskolán. Mi is ugyanúgy csináltuk, és ahhoz szoktunk hozzá, hogy a gyereket és a tanítást szeretni kell. Ez nem is lehetett volna másképp, legalább is nem tudom elképzelni. Mi úgy tanítottunk, ahogy minket tanítottak. 

 - Mikor és miért romlott a helyzet, szerintetek?

- Laci: Ez a régi szemlélet, aztán a családok, gyerekek és szülök hozzáállása jó ideig kitartott, és csak a nyolcvanas évek végén kezdett nagyon megváltozni. A rendszerváltás miatt a családok más körülmények közé kerültek, egy részük „öntudatosabb” lett, nem lehetett már a gyermekeit úgy irányítani, ahogy korábban, mert nem hagyta. És ez a mai napig is így van, sajnos. Akkoriban egy tanárnak volt becsülete, megkapta a tiszteletet. A szülök és gyerekek is rendesebbek voltak. Aztán amikor a szülök tehetősebbek lettek, mint a pedagógus, akkor romlott el a helyzet, mert azt mondták, hogy ez beszél nekem? Meg a rendszerváltás után sokan leszegényedtek, és a létbizonytalanság sokat rontott a dolgon. És a gyerekre egyre kevesebb idő és kedv jutott, ez tart a mai napig is. Akkor lett odapányvázva a tévé elé, és innen kezdve a gyereket a tévé, a számítógép, a videó, jobb esetben az iskola neveli.

- Milyen viszony volt a családok és köztetek?

- Laci: Ha baj volt a gyerekkel az iskolában, még a gyerek haza se ért, már a szülő tudott róla. Ha nem, akkor azonnal elmentünk hozzájuk, és elmondtuk. Így melegében megoldottuk az ügyet. Akkor még a tanárnak volt igaza. A tanyavilágban összejártunk, szinte baráti viszonyba kerültünk a szülőkkel. Például nekünk volt csak kocsink, és ha valakinek éjszaka beteg lett a gyereke, vagy csak az állata is, hozzánk jöttek segítséget kérni. Aztán legelőször nekünk volt tévénk. Esténként kilométerekről jöttek a családok, hogy együtt tévézzenek velünk.
Az ember mindig jóérzéssel ment be, annyi energiát, szeretetet adott az a munka, hogy szinte nem is fáradtunk el. Mert azonnal volt visszajelzés a gyerekek és a családok részéről is. Most ez nincs meg. 

- Hogyan ünnepeltetek, milyen rendezvényeket tartottatok?

- Laci: Sok mindent tudtunk csinálni, mindenre volt idő. Rengeteg műsorra, ünnepre készültünk. Mindenki részt vett az előadásokon, mindenkinek adtunk legalább egy mondatos szerepet. Minden nap felírtam a szöveget a táblára, elolvastuk, és mire a szereplésre került a sor, már minden ment. Rengeteg verset tanultunk, minden reggel idézettel kezdtük a napot. Annyi idézetet a magyar nyelvről, az életről! Ebből állt később össze az a szerepelni akarás, az igény kialakult. Meg kellett őket tanítani beszélni, a szavak jelentésére. Egyszer összeírtam, mi helyett mit mondtak a gyerekek, annyira nem voltak bizonyos szavak jelentésével tisztában. Fotel helyett fotekli, kefe helyett feke, fénykép helyett fenkép. Elfogadták, ha valami szép volt, tetszett nekik, még egy szöveg is.
- Marika: Karácsonykor műsorok voltak, együtt ünnepeltek gyerekek és családok. A téli szünet előtti utolsó tanítási napon műsort adtunk. A szereplésnél az is hagy legyen már büszke, aki csak egy sort mondott, mert eljött az anyukája, a mamája, és látta, hogy ő is ügyes.
- Laci: A gyerekek mindig játékot akartak karácsonyra. De mi rábeszéltük a szülőket, hogy vegyenek a gyerekeknek inkább könyvet. És a szülök vették a fáradságot, hogy beszerezzenek szép könyveket. Az egyik kisfiú kibontotta a csomagot, és elkezdett sírni, hogy én csak ezt a sz...r könyvet kaptam?
- Marika: Megálltunk, beszélgettünk. Szilvesztert együtt töltöttünk. Átjöttek olyanok is, akiknek még gyerekük se járt hozzánk. Igaz, hogy a kacsa megégett a sütőben, mert leszakadt a rács, és lángra kapott a hús, de azért megettük. Divat volt, hogy meghívtak disznóvágásba, kóstolókat adtak. Vagy többször elhívtak minket esküvőkre, ezek szép élmények. Családtagként kezeltek minket. Mert az egész tanyai iskola és környéke egy nagy család volt. 

- Nagy szeretettel beszéltek a régi időkről. Miért olyan szépek az emlékek?

- Laci: A tanyai iskola régen olyan volt, mint egy művelődési ház. Filmvetítések, műsorok voltak. Előadásokat szerveztek az embereknek. Emlékszem, egyszer a Kisjuhász Zoli bácsi állatorvos arról beszélt az embereknek, hogy kell higiénikusan tehenet fejni. És mondta, hogy bizony emberek, még az is előfordult, hogy a sz…r belecsöppent a tejbe! Erre megszólalt egy néni, hogy az még hogy belecsöppent, de nem is jó ízű! Majd leestek az emberek a székről, úgy nevettek. Mer tömve volt az osztály emberrel, ilyen előadásokon.
- Marika: Egymásra voltunk utalva. A tanító nem csak tanított. Nem úgy volt, hogy fenn a tanító és lenn valahol a szülő, hanem egymás mellett voltak, egyenrangú felekként. Mégis tiszteltek, udvariasak voltak velünk, de mi is velük. Még a nevünket is olyan kedvesen mondták, hogy más nem tudná úgy mondani azt se, hogy miniszter úr. És majdnem könnyekig hatódtunk. Ha elszabadultak a malacaim, befogták nekem, mert nem voltam otthon. Ilyen szomszédaink voltak. De mi is segítettünk nekik, amibe csak tudtunk: gázt, kenyeret vittünk nekik.

- Van-e jövője a tanyai életnek?

- Marika: Lehet, hogy nincs. De nem lenne szabad megszüntetni a tanyai életmódot. A tanyák romosak, alig laknak a tanyavilágban. Senki se gazdálkodik, jóformán. Pedig annyira értékes emberek voltak a régi tanyaiak! Az ős-tanyai emberek, ezt hozzá kell tennem. Azok annyi mindenhez értettek, azok tudorok voltak, állítom!

 

A Szeleczki házaspár boldog és kiegyensúlyozott életet él. Szeretet veszi Őket körül, megbecsüléssel vannak egymás iránt. Személyükben két kiváló embert tisztelhetünk, akik környezetüknek csak szeretetet és harmóniát sugároznak. Éljenek még nagyon hosszú ideig így!

 

 

Az oldalunkon szereplő gyűjtések, írások, képek, kutatási anyagok további felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.