Karl János: Elhagyatott tájakon 1. (1924)

 

Az Alföld, benne a Kiskunság még száz évvel ezelőtt is elhagyott, ismeretlen, némileg egzotikus táj volt. Idegen, vándor, turista nem nagyon fordult meg benne.
Ezért is számít kuriózumnak Karl János tudós egynapos kirándulása Dabas és Kunszentmiklós közötti részen, s ha még csak egy kicsit szippantott is a vidék levegőjébe, mégis csak az egyik első szippantás volt a részéről, a városi emberek képviselőjeként.
Leírása képszerű, élvezetes, mert nyilván neki is sok élményt adott ez a villámlátogatás, mert nyitott volt erre a tájra, városi emberként is. Arról nincs adatunk, hogy milyen hatást váltott ki az olvasó nagyközönségből a riport, de feltételezhetően nem özönlöttek a nyomában ezrek a Kiskunságba. Mint ahogy tulajdonképpen ma se özönlenek - eltelt száz év ide vagy oda...
Első anyagunk az újrainduló blogon jelképesen egy megérkezést jelent a Kiskunságba - és talán megérkezés lesz a mai olvasóinknak is az Értékmentők oldalán...

Elhagyatott tájakon 1.

Elhagyatott táj! Nem tévedés ez? A világgazdaság korában ilyenről talán nem is lehet beszélni, legalább Európában nem. Oh dehogy nem! Nem is kell messzire mennünk, csak ide az Alföld szélére, ahonnan tiszta időben még szépen láthatjuk a budai hegyeket — s előttünk van minden szépségével, de egyúttal borzalmasságával is az elhagyatott táj. Vasárnap reggel van. A nyugati pályaudvaron a turisták tömege nyüzsög.
Ellepik az esztergomi és nagymarosi vonatot. Ide-oda szaladgáló csoportjaik között észrevétlenül telik meg a lajosmizsei vonat. Ünnepi ruhába öltözött hivatalnokok, munkások s szőlőtulajdonosok mennek ki néhány órára a vonalmelléki ismerőseikhez. Turistadresszemben furcsán festek közöttük. Nem egynek a tekintetéből észreveszem a figyelmeztető szót: uram, ön rossz helyen jár, ez nem az esztergomi vonat.
A gőzös megindul s a vicinálisokat jellemző lassúsággal, de rendületlen kitartással nyeli el egymásután az állomásokat: Kőbánya, Kispest, Ócsa...
Elmaradnak fokozatosan a külváros gyárkéményei s a pestvidéki munkástelepek szegényes, zsúfolt viskói. Egyre több lesz a szőlő meg az akácliget. Vonatunk is gyorsabban falja a kilométereket, mintha bizony a júliusi meleg, forró nap tiszta levegője új erőt öntene csikorgó, fáradt tagjaiba.
Kilenc órára jár az idő, mire megérkezünk vasúti utazásunk végcéljához, Alsódabasra. Innen harminc s néhány kilométerre fekszik nyugat felé Kunszentmiklós. Onnan valamelyik estéli vonattal hazatérünk.
Az időjárás szép, gyönyörű kék az ég. Rajta a bárányfelhők ritka hálója feszül ki. Sehol akár csak ökölnyi nagyságú fekete felhődarab; a Nap sem tűz égetően alá. Fontos ez, mert ha ezen az elhagyatott pusztán éri utol a vándort az égiháború, akkor azután van nemulass. A legjobb előjelek közepette indulunk útnak. A falun keresztül haladunk. Templomba siető bámészkodó emberek kíváncsi tekintete mered reánk. Merre siethet ez az úr? — olvasom ki kérdő szemükből. Megelőzöm őket:
— Mondja kérem, bácsi, a középpeszéri turjánok kiszáradtak már? Úgy intézem ezt a kérdést, mint aki legalább hetenkint megfordul a turjánok világában.
— Ki ám! Régen nem volt már ilyen száraz nyár. Azt mondják, a Kardos-gulya jár már beléje. Én ugyan nem láttam, nem szoktam én oly haszontalan tájékon csak ritkán megfordulni.
Elköszönünk. Utunk a Hangya Szövetkezet mellett jobbra fordul s elválik a pesti országúttól.
Ezen éppen egy autó rohan, száguldó kerekei felkavarják az apró port. Vasárnapi kirándulók mennek rajta s habzsolják a tájat, mint gépkocsijuk a kilométereket. Nem irigylem őket, mert ők a vidék igazi szépségéből nem sokat élveznek.
Ok nem hallják a rezgő nyárfának azt a susogását, amivel köszöntenek engem ezek az útmenti vén fák. Megjöttél újra hozzánk? — szólnak. Utolsó látogatásod óta sok minden megváltozott. Akkor az útmenti árokban még víz nyúlt végig; a sárgavirágú nőszirom példányai éppen nyiladozóban voltak s a gyékény hajlékony leveleivel játszott a májusi lágy szellő. Benn a vízben a hínár szőtte sűrű szálait s szövedéke között nyüzsgött az apró világ. Most óriási temető az egész. A Nap izzó sugarai felszívták a vizet s szárazra került millió és millió lakója. Néhányan betokozva várják az éltető esőt, amely néhány óra alatt új életre kelti őket. A legnagyobb részük azonban elpusztult örökre. Legcsúfosabban a békák viselkedtek; telekuruttyolták esténkint a vidéket s amikor a víz fogyóra járt, szó nélkül távoztak a rét belsejébe. Igaz, hogy megjárták, mert a megnőtt gólyafiak csapata azóta pusztít közöttük. Míg így susognak a viharvert vén nyár- és fűzfák, egyik kilométer elmarad a másik után. Szükség is van reá, mert az út ezen része kissé egyhangú. A művelt területek száma azonban egyre fogy s a 12-es jelzésű kilométer oszlop után elénk lép az elhagyatott táj. Merészen köszönt reánk. Bal kéz felől beláthatatlan turján. 

Kiszáradt turján Középpeszér határában.

 

A széle sikár s itt bontogatja pompás fehér virágait a tavirózsa. Millió és millió vízi jószág nyüzsög körülötte; széles levelén lomha tányér- és tornyos csigák mászkálnak. Valamivel beljebb kákacsomók állanak ki a vízből — mögöttük pedig kezdődik a nád beláthatatlan birodalma. Szélcsendes nyári napokon a megtestesült nyugalom mindenfelé. Olykor-olykor loccsan csak a víz tükre, sima felületén visszatükröződnek az égen kóválygó fellegek. De ha vihar kél s rosszindulatú szellők nyargalnak át a tájon, lába kél minden rögnek. Riadt lármába kezdenek a vízi szárnyasok százai, hajlong a nád, fodrokat hány a víztükör s félve menekül a vízisikló. Igazán nem tudnám eldönteni, hogy melyik szebb kép!