A baracspusztai középkori templom ásatásáról

 

"Míg az ásók nyomán 400 éves álmából feltárul az egykori magyar község, mesés kincsről, aranyharangról, fekete köpenyes asszonyról s a várúr fekete kutyájáról száll a legenda.
A nap perzseli a sík határt, a tarló száraz, a munkások tikkadtan fordítgatják ki a földet, ássák, fúrják, s a négyszáz év óta alvó magyar község mindjobban kirajzolódik a kutatók szeme előtt. Valamikor a mohácsi vész utáni években pusztult el. Erre mutat az a körülmény, hogy II. Lajos korabeli pénzdarabot találtak. A másik határkő a másik pénzdarab. Róbert Károly korából való. Károly 1342-ben hunyt el. II. Lajos pedig 1526-ban a mohácsi csatában. Baracs fennállásának idejét tehát e két évszám között és körül lehet keresnünk.
Az elhordott templomkövek A romok felfedezése nem mai keletű, nem is két év előtti. Megállapítható, hogy a közelében fekvő úgynevezett vörös kastélyt már részben a romokból elhordott kövekből építették föl. Mondják, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még állt a templom falainak egy része. A vörös kastélyban és a kertben sok faragott követ lehet találni, amelyek a templom falaiból valók. De valószínű, hogy a környékbeli tanyák építésére is hordtak el innen anyagot,
Aki a kincsleletből akarta kárpótolni magát. Igen érdekes, hogyan jutott két év előtt a múzeum tudomására a templom. Mert bár a környéken sokan tudtak a romokról, a múzeumnak csak két évvel ezelőtt hozták tudomására. Egy baracsi, azelőtt jobb módú gazda jött be jelenteni. Ennek a gazdának a vörös kastély tulajdonosa különböző spekulációkkal nagy anyagi kórokat okozott. A vörös kastély tulajdonosa tönkre ment és sokkal tartozott a gazdának is. Ez aztán egy szép napon jelentette a múzeumnak, hogy a vörös kastély tulajdonosa roppant kincseket ásott ki a földjén levő templomromokból. Kérte, akadályozzák meg a kincsek értékesítésében, mert neki is sokkal tartozik.
A fekete köpenyes asszony, a fehér kutya, harangok a kútban és egyéb legendák. így szerzett tudomást a múzeum a templomromokról. Majd egymást érték egyéb hírek is. Hogy mások is találtak kincseket, aranyat, meg egész sereg korsót, stb, stb. Valami alapja volt a mendemondának. Néhány aranyboglár valóban közkézen forgott s azokból egyet sikerült is feltalálni. Ma a Nemzeti Múzeumban van.
De kincsről beszél ma is az egész környék. Az ásatásoknak minden nap akad szemlélője. Nagy távolságokból elvetődnek arra asszonyok, emberek s csendesen kérdik a munkásoktól:
— Na, van e már „valami“?
Azok pedig bolondítják őket:
— Van ám. Hű de micsoda aranyak. 
— Hol?
— Benn van, a doktor úrék sátorában. Nem lehet látni, be van függönyözve.
Azok meg sóvár szemekkel kerülgetik a sátrat, s hiába igyekszik az ember fel világosítani őket, nem hiszik.
— Jó, jó — mondogatják. — Tudunk mi sok mindenről.
Ha aztán kérdik tőlük, elmondják a fekete köpenyes asszonyt.
Sokan megpróbáltak már itt kincs után áskálni. Éjszakánként csendben, némán dolgoznak a kincskeresők. De amikor már elérnek egy bizonyos mélységet, egy szerre eléjük toppan a fekete köpenyes asszony. Nem szól semmit, csak kergeti őket. Olyan borzalmas látvány, hogy az ijedségtől napokig hideglelős az, aki szembetalálkozik vele.
Más kincskeresőket a nagy fehér kutya rémít el. Éjszakánként hatalmas fehér kutya, a néhai várúr, a néhai kastély rég halott főúri lakójának kutyája rohan elő valahonnan. Kilóg a nyelve, tüzes a szeme, rémesen üvölt, szűköl és háromszor rohanja körül a romokat. Keresi a gazdáját. Majd megbúvik valahol, de nem tudják hol. Senki sem meri keresni.
Akadnak akárhányan, akik bizonyoznak, hogy találkoztam a fekete Köpenyes asszonnyal és a fehér kutyával.

 

A középkori templom festett köve Kunbaracsról.

Egy másik ilyen meséli, hogy ő meg egy fehér ürgét kergetett Az ürge egyszer csak eltűnt a tarlón. Egy lyukba bujt. ö a közelben levő petrencerúddal utána nyúlt, de nem érte el a lyuk fenekét. Hozzákötött egy másik petrencerudat, de ezzel sem érte el, hanem kiejtette a kezéből. A leesett kettős rúd zuhanása csak jó idő múlva hallatszott, amiből nyilván való, hogy rendkívüli mély gödör van ott.
Másik mese.
Akadt a kincskeresők között már olyan szerencsés is, aki lejutott a néhai kastély óriási pincéjébe. Itt bebőrödzött bort talált. Tudniillik olyan régi volt a bor, hogy a hordó dongái lerothadtak róla és saját bőrében maradt a bor. Ez aztán olyan erős volt, hogy aki egy pálinkás pohárra valót megivott belőle, egy hétig nem tudott kijózanodni.
Más legenda.
A turjánosban (réten) elrejtve van egy mély kút. Nem tudnak ráakadni. Pedig ebben a mély kútban van elrejtve a templom minden harangja. És minden hetedik évben megszólalnak egy éjszaka pontban éjfélkor. Sokan hallották már a mélyből jövő távoli harangszót. Megtalálták az aranyharangot.
Arra nézve is sikerült adatot találnunk. hogyan keletkeznek az ilyen mendemondák.
Idős nénike jön érdeklődni.
— Találtak-é már valamit? — kérdi a munkásoktól.
— Megtaláltuk az aranyharangot — súgták neki tréfából, de a nénike nagyon komolyan veszi. — Hol van?

— Benn, a doktor úrék sátrában, de nem lehet látni, be van függönyözve.
— Aztán mekkora?
— Akkora, mint egy ember.

A néni aztán viszi a hírét a kitalált mesének, a munkások pedig jót mulatnak rajta.

De a munkások is aranyat keresnek. Meg vannak róla győződve, hogy az urak, akik az ásatást vezetik, tudják, mit csinálnak. Hogy térképről dolgoznak és tudják a kincs rejtekhelyét. Nem hiszik el, hogy a törött cserepek, rossz falak miatt is érdemes ásatni. Meg vannak győződve, hogy már szállítottak is be a városba aranyat, csak azt nem értik, hogy tudták úgy kilopni, hogy ők nem vették észre. Mert lesik, azt hiszem, éjszakánként is résen vannak
Nem is csoda, hogy a nép csak az aranyat keresi, és nem tudja megérteni, hogy milyen felbecsülhető kincs a feltárt község romjai közölt talált tűzhely-maradvány, kasza, sarló, olló, zár s más egyéb, muzeális szempontból.
Lajosmizse határában is vannak helyek, hol érdemes lenne a kutatást megejteni, úgy hisszük, hasonló leleteket hozna felszínre, egy a Pusztatemplom dűlőben való feltárás is.”

 

(1929)