"A sorsomat átgondótam" - cigány szociográfia (lajosmizsei gyűjtés) - részlet
"A gyerekkoromba nem jó étünk. Anyám égy szelíd asszony
vót, apám szeretett kártyázni, vásáróni a lakásba nem nagyon szeretett, ivott
is, verte anyámat, ha nem adta oda a pézt, hogy ű kártyázzon. Ugye, a
szórakozását nem akarta abbahagyni. Ez a három-négy dolog benne vót apámba.
Vótak itt rossz emberek, akik beleavatkoztak az életükbe, eehúzták, rossz
emberré tették apámat. Mer, hogyha nem ment velük, akkó aszonták:
- Gyáva vagy, fész a feleségedtű!
Pedig anyám egy nagyon aranyos asszony vót, nem
veszekedős, nem csúnya beszédű. De belevitték apámat, és ű errű továbbá má nem
tudott lemondani. Pedig sváb családbú származott, az anyjáék kereskedők vótak,
és annyira értett a ruha eladásához, hogy a véribe vót. És a nagyanyánktúl is
ránk ragadt valami, én ezt érzem, mer nem úgy gondókozott, mint más roma
asszony.
Vót olyan, hogy eementünk vályogot verni, kicsik
vótunk, én is tizenegy éves vótam, aztán a nővérem három évvel öregebb, aki má
nem él. Akkó má, ugyé, tapostuk a sarat mink is a gödörbe. És így nem mentünk
iskolába, lemaradtunk, lemaradtam én is. Mer azé csak butább az embör fia. Olyan
embörök közt nem foroghat mög, akik sokat tudnak, okossabbak, mer nem tudunk
válaszóni. Én sé tudnék sok minden kérdésre válaszóni. Mer jártuk ötsző-hatszó,
tízsző az elsőt, sosé sikerűt átmenni. De azé, ha ki van írva rendesen a betű,
ee tudom olvasni, de felejtök ki belűlle. Példájú nem tudom leírni, vagy
elkezdeni. Olyan szegénység vót, hogy belevitték a szülők a gyerekeket a
munkába. Dógozni köllött. Taposni köllött a sarat, hogy megéljünk. Télön mög
segítettünk az apánknak, mer akkó mög a szakajtó készítésbű tudott bennünket
eetartani.
Szerelmes vótam a férjembe. Az édesanyám tiltott, hogy
ne menjek hozzá, mer nem lesz jó sorom. Hát, ugye, azé csak kifogtuk egymást.
Aztán beszégettünk, én a tizenöt évet töltöttem éppen, a férjem tizenkilencedik
éves vót. Amikó összeismerkedtünk, játszottunk, bújócskáztunk, ű má biztos vót
nővel, és biztos tapasztaltabb vót, mint én. Játszottunk, oszt belém szeretött.
Má hidegek vótak nagyon, ősz vót. Nem nagyon akadt ruházatunk, a férjemnek se,
nekem se. Nagyon szegények vótunk, a férjemék családja is, mink is.
Elgyütt megkéretni a nagybátyjával, hogy hozzámegyek-e.
Hozott egy kanna bort, mondta:
- Annuska, megkéretni gyüttelek, itthon van-é a
báttyád?
Űtülle kért, mer akkó édösapám má nem ét. Anyám ét, de
elmentek, ugye, beszélgetni. Mondtam:
- Nem, nem csinálok ilyet! - szabadkoztam persze, hogy
kikapok ezé. Közbe meg szerettem, meg ű is engemet.
- Hát akkó őtözzé föl, elmegyünk a Kakukkba!
A régi Kakukkba, az még ugye egy nagyobb épület vót.
Fölöltöztem, megkínáltak borral, egy decinyit megittam. A báttyám is ott lakott
anyámmal egy szobába a Telepi úton, aztán nem vótak otthon, ezek meg
akkó gyüttek. Mondom:
- Nem adnak hozzád, ne is mondjad! Félek a báttyámtúl
is, anyámtúl is, én nem megyek el veled.
Mondja a kérő, a nagybátyja, hogy:
- Lányom, szereted ezt a fiút?
Mondom:
- Igen.
Aszongya:
- Öcsém, te szereted ezt a lányt?
Aszongya:
- Szeretem.
- Hát akkó mi legyen?
Én mondom a férjemnek:
- Ide figyelj, nem adnak hozzád, pedig szeressük
egymást, jobb lesz, ha elszökünk! - így kimondtam.
Aztán fölöltöztem, a bort beadta az anyjáéknak, a
sógórnő meg kilesett bennünket, hogy merre szaladunk. Szaladtunk körösztül a
szántáson, égyenest a kecskeméti betonútra, ami Kecskemétre visz. Mentünk egy
jó darabig, fétünk is, fáztunk is, de vót a férjemnek egy kis péze. Aztán gyütt
egy nagy teherautó, leállította. Megát, beszátunk, jó meleg vót. Annyira
égymásba vótunk gabalyodva, hogy mikóKecskemétön a központba lészátunk - pedig
a férjem
mindig bejárt szórakozni, ismerős
vót -, eetévedtünk. A szerelemtűl. Én nem tudtam a járást, én még soha nem jártam
Kecskemétön, de ű igen! Ű tizenkilenc éves vót. Vót ott neki egy rokona, égy
kis putriba laktak, égy kicsike szoba vót, égy gyerekük vót, ott engedtek
bennünket, négy napig szökésbe vótunk. A fődre kerűtünk, mer nem vót helyük.
Aztán a szomszédtú hoztak át egy keskeny kis ágyat, mög égy vékon paplant. Ezt
tudták adni, nekünk az is elég vót. Akkó még nem is vót ágy, hanem vályogbú vót
összerakva égy heverőféle. Be vót az oldala körbe tapasztva, alúrú ki vót
meszeeve, trózsák vót a tetejin, fótos-tódott paplannyaa takarództunk, vót rajta
égy rosszabb dunnahaj. A szerelmesök mögelégödtek avvaa. És ű jóképű gyerök vót
ám!
A család este későn tudta mög, hogy hun vagyunk, mer a férjem
huga tudta, hogy hova megyünk, és ő megmondta az anyósoméknak, aztán anyám
elment űhozzájuk, mer a férjem járkát mindig énhozzám, aztán sejtették.
Kérdezte, hogy:
- Hol van a lányom?
- Eement a fiammal.
Aszongya anyám:
- Valóba eeszöktek? De hova?
- Hát, azt nem mondták mög.
- Eeszöktek, jó van. Hagyjuk nyugodtan így.
Ott vótunk négy napig, és nekem megmondta a férjem a
szemembe, mikó még csak barátkoztunk, hogy űneki kurva nem köll, ű nem maradna
meg. Mer, ugyé, előtte vót má neki nője, de nekem nem vót senkim, mielőtt hozzá
kerűtem. Így megmaradtunk egymással, nem csinátunk esküvőt, mer akkó az vót a
szent, hogy összeátak, és csak a három gyerekné esküdtünk meg a tanácsházán.
Utánna énneköm is megtetszett, megszerettük egymást. Tizenöt éves vótam, hogy
ott hattam anyámékat. Mer ha anyám otthon van, meg a bátyám, akkó ez nem
történedik meg. Lehet, hogy másképp meg megtörtént vóna. Ilyen az élet, sok
minden lehetne másképp.
Haza gyüttünk. Anyám szerette a bort, oszt hozott a férjem
neki égy liter bort, aztán hozott az apósom is égy liter bort. Ott
szétöntögették az asztalon, azt mondta anyám:
- Ha má így alakút, jó lesz így, legyenek egybe.
Ezen nem
csinátak vitát, ezen verekedés nem vót, belenyugodtak a szülők. Laktunk az
anyósékná, aztán az uram kivett az egyik embertű itt égy kis szobát. Annak vót
bútora, azt otthatta nekünk, mer nekünk semmink nem vót, csak takaródzónk, meg
egy pár darab ruha. Aztán mögvötte nyócszáz forinté az egész berendezést..."
(2005)
Az oldalunkon szereplő gyűjtések, írások, képek, kutatási anyagok további felhasználása csak írásbeli engedélyünkkel lehetséges.
