Kéry Gyula: Adatok Petőfi kecskeméti gyerekkorából (1899)

  

„Mint tudva van, Petőfi Sándor gyermekkorában Kecskeméten három évet töltött s remélhető lévén, hogy élnek még ott olyanok, akik őt ekkor ismerték s rá visszaemlékeznek, a múlt napokban lerándultam Kecskemétre azzal az elhatározással, hogy felkutassam, amit a költőre vonatkozólag ott még megtudni lehet. Sorra járva az ákáczfás utczákat, bekopogtattam mindazokhoz, kik a Petrovics mészárosékra emlékeztek, hogy kitudakoljam tőlük, amit a költő gyermekkoráról emlékezetökben megőriztek. Kada Elek polgármester, Lauko Károly evangélikus lelkész, Gömöry Frigyes nyugalmazott árvaszéki elnök, Kecskemét város volt főjegyzője és Rhúz Béla (utóbbi kettő Petőfinek anyai ágon rokona) támogatásával sikerült is néhány, eddig ismeretlen adatot szereznem. Ez adatok Petőfi gyermekkorára (6—9 éves koráig) vonatkoznak azon esztendőkből, amelyeket Kecskeméten töltött.
Kecskemét város polgármestere kidoboltatta az egész városban, hogy azok, kik a Petrovics mészárosékra még emlékeznek, vagy róluk tudnak valamit, jöjjenek föl hozzá a városházára. Ki akar hallgatni mindenkit, aki Petrovicsékat ismerte.
Így tudtam meg a következőket: A Hrúz család, a melyből Petőfi anyja származott, Felső-Magyarországból jött az Alföldre, s Kecskeméten telepedett meg. A sok tagból álló család gyermekei innen házasodtak szét a környékre. Petrovics István, szabadszállási székbérlő, itt ismerkedett meg Hrúz Máriával, Petőfi anyjával, akit 1818. szeptember 15-ikén oltárhoz is vezetett Aszódon.
1828-ban Petrovics Istvánnak jól jövedelmező székbérlete volt Félegyházán. Innen igen gyakran járt Kecskemétre, ahol Gábel mészárossal közösen is tartott székbérletet. Valahányszor Petrovics Kecskemétre jött, mindig Rhúz Mihály odavaló gazdálkodóhoz szállt, aki rokona volt feleségének. Voltaképpen őt is Hrúznak hítták, de mivel mindenki Rúznak ejtette ki a nevét, ő a "h" betűt az "r" után tette, s attól kezdve gyermekei is így írták nevüket.

 

Rhúz Mihály egykori lakóháza

 

Ö beszélte rá Petrovicsot, hogy hat éves kis fiát hozza Kecskemétre és járassa az ottani evangélikus iskolába, ahol az időben a szigorúságáról és rendszeretetéről híres Schifferdecker Dániel volt a tanító. Petrovics 1828. május hónapjában el is hozta fiát s miután május 10-én az iskolába beíratta, Rhúzék gondjaira bízta. Rhúz Mihály öt gyermeke közül a két kisebbik fiú: Mihály és Benjámin szintén az evangélikus iskolába járt. A Rhúzék háza közvetlen közelben, mintegy ötven lépésnyire volt az iskolaépülettől, azon a helyen, a hol most a Beretvás fogadó van. Rhúz felesége korán elhalván, a legidősebb leány: Erzsébet volt a család gondozója. Ő gondozta a kis Petrovics Sándort is, akit nagyon szeretett, s tréfásan Vicskónak (valószínűen a Petrovics név után) szólítgatott. És a kis Vicskó vígan élte napjait Kecskeméten, s míg az iskolában szorgalmasan tanulta az ábéczét, otthon sokat játszott a homokban, ami gyönge szervezetére jótékony hatással volt. Venyige-pálczikával a kezében gyakran be-beszaladt az utczáról és kérte Erzsi nénit, hogy csináljon neki ostort. Alkonyatkor a gyermekek rendesen körülülték az asztalt. Ilyenkor Rhúz Erzsébet, akinek nagyon szép hangja volt, dalolt nekik. Azon időben volt a legkedveltebb nóta a «Cserebogár, sárga cserebogár», a miről később Petőfi is megemlékezett egyik költeményében. Nagyon valószínű, hogy az ott hallott dal csengett a költő fülébe, mikor hosszú évek múltán gyönyörű költeményét megírta. Majd meséket mondott a gyermekeknek, a melyekben kimondhatatlan gyönyörűsége telt a kis Sándornak. Rhúz Erzsébet kétségkívül hatással lehetett a 6—8 éves gyermek fogékony lelkére. Akik ismerték, mondják, hogy igen olvasott, művelt, ábrándos leány volt. Egyébként soha sem ment férjhez, s mint öreg kisasszony halt meg Kecskeméten. Lauko Károly, Kecskemét mostani evangélikus lelkésze még ismerte e nőt. Előtte is gyakran emlegette Petőfi Sándort.
«Igen eleven, de nagyon jó természetű, szelíd gyermek volt az én Sándorkám — szokta mondani. — Úgy viseltem gondját, mintha az enyém lett volna.»
Petrovics Sándor két évet töltött Rhuzéknál: 1828 és 1829-ben lakott náluk. Vakácziózni haza, vagy kis-kőrösi rokonaihoz: a Dinka családhoz ment, hova szülei is ellátogattak. Az egyik Dinka leány, akit Kovátsay István kecskeméti szűrszabó vett feleségül, garasos keresztanyja [A gyermek keresztelésénél pénzt tesznek az asztalra a kis gyermek számára és kijelentik, hogy ők is komák akarnak lenni] volt Sándornak.

 

 

Rhúz Erzsébet

Az 1829-ik iskolai év vakáczióján Kovátsayék is bent jártak Kis-Kőrösön, Kovátsayné szüleinél. Ott találkoztak Petrovicsékkal. Kovátsayné ott tudta meg, hogy a kis Sándor már két évet töltött Kecskeméten, s hogy az ottani evangélikus iskolában tanul. Tréfálkozva szemrehányást tett Petrovicséknak, hogy miért nem hozzá adták a Sándorkát, akihez neki némi jussa is van, mivel hogy keresztanyja a fiúnak. Ekkor határozták el Petrovicsék, hogy a következő iskolai évben Kovátsayékhoz adják a fiút.
Úgy is történt. 1830-ban Petrovicsné behozta fiát Kecskemétre, s a Kovátsayné komaasszony gondjaira bízta.
Kecskeméten még most is él Kovátsay Julia, Kovátsay István unokahúga, aki 1830-ban Petrovics Sándorral járt iskolába és rokonainál naponkint találkozva, játszótársa volt a kis Sándornak. E tisztes matrónának kisdedóvója van a kecskeméti második tizedben. Mikor a polgármester kívánságát meghallotta, ő volt az, aki jelentkezett, mint Petrovicséknak még élő ismerőse. Érdekes, hogy az öreg kisasszony csak utóbb tudta meg, hogy az ő volt iskola- és játszótársa Petőfi, a nagy költő.
Kovátsay kisasszonyt én is fölkerestem és szóról-szóra jegyeztem föl mindazt, amit Petrovics Sándorról elmondott, amint itt következik :
«Édes anyámmal — beszéli Kovátsay kisasszony — naponként eljártunk nagybátyámhoz, Kovátsay szűrszabóékhoz, s a nyári délutánokat rendesen rokonlátogatásban töltöttük. Egy délután, mikor ismét átmentünk hozzájuk, azzal fogadta Kovátsayné az anyámat, hogy rokonokat vár Félegyházáról. Elmondta, hogy Petrovics mészárosné ma hozza el a fiát, aki náluk lesz szálláson, s itt jár iskolába. Én akkor 8—9 éves lehettem. Egyszerre parasztszekér állt meg a ház előtt. Petrovicsné érkezett meg a fiával. Kovátsayné rögtön eléjük sietett a kapuba. A czókmókot, a mit magukkal hoztak, a kocsis hordta be a tornáczra és letette az ott levő asztalra. Még most is élénken emlékszem vissza, mintha csak ma láttam volna, hogy Petrovicsné, a ki középtermetű, inkább alacsony nő volt, fekete kis csipkefőkötőt viselt a fején és az akkor divatos német szőrruha volt rajta. Jóságos, mosolygó arcczal tette kezét kis fia vállára, s úgy lépett a szobába. A fiát én akkor 9—10 évesnek néztem. Gyönge, vékonycsontú kis barna fiú volt, csinos, szabályos arcczal és göndör, sötét hajjal. Petrovicsné nagyon kérte Kovátsaynét, hogy vigyázzon Sándorkájára, akit csak nagy őrizettel bírt eddig fölnevelni. Határozottan emlékszem —később anyám is gyakran emlegette, — mikor Petrovicsné elmondta, hogy nem csodálja a fiú gyöngeségét, hiszen hét hónapos volt, mikor a világra jött. A bába szalvétába kötve megmérte, s akkor csak másfél fontot nyomott. Aztán egy öreg parasztasszony tanácsára úgy fürösztötték, hogy a langyos vízbe kevés spirituszt is öntöttek, így erősítgették, hogy megmaradjon. Petrovicsné még arra kérte Kovátsaynét, hogy fiának ozsonnára is adjon kávét. De erről ne szóljanak az urának, ezt majd ő fogja megfizetni... Később gyakran találkoztunk ott Petrovicsnéval, aki — amikor csak tehette — átjött Kecskemétre, s meglátogatta a fiát, akit nagyon, nagyon szeretett. Kovátsayné is szerette a kis Sándort, kedvezett is neki, mert szelíd, jó gyermek volt nemcsak otthon, hanem az iskolában is. Az iskolaépület még most is ugyanaz. Nem változott rajta semmi, legfeljebb az, hogy a fala akkor fehér volt, most pedig sárgára van meszelve. Még a régi padok is ott vannak, amelyekben mi tanultunk.»...

 

Az egykori evangélikus iskola

 

Ez maradt meg Kovátsay Júlia emlékezetében. Kétségtelen, hogy a fejlődő gyermek lelkére a legmélyebb hatást Rhúz Erzsébet után Schifferdecker Dániel, a tanító gyakorolta, aki három éven át oktatója volt. Schifferdecker — mint egykori tanítványai beszélték Lauko lelkésznek, — rendkívül szigorú, de rendszerető, egyenes lelkű magyar ember volt, noha neve német hangzású. 1817-től 1830-ig működött Kecskeméten. Tanítványairól rendes katalógust vezetett latin nyelven s ebbe tette megjegyzéseit a rendetlen gyermekekre. Petrovics Sándor nevéhez három éven át soha sem írt megrovást. E katalógust most is kegyelettel őrzi a kecskeméti evangélikus lelkész. Az ő szívességéből fotografáltattam le a katalógus első, 1828-ról szóló lapját.
Megörökíttettem pedig fényképen az említett lapot azért, mert aki Petőfi írását ismeri, az első pillanatra észreveszi: mennyire hasonlítanak Petőfi vonásai az öreg tanítóéihoz, aki oly módon oktatta tanítványait az írás mesterségére, hogy az első sorban ő írta le a betűket vagy mondatokat, amiket aztán a következő sorokban híven utánozni igyekeztek a gyermekek.
Ez adatokat gyűjtöttem Kecskeméten azon időből, midőn Petőfi az ottani kis evangélikus iskola növendéke volt.”