Karl János: Elhagyatott tájakon 2. (1924)

 

A Dabasról indult és a Peszéri-réteken keresztülvágó kirándulás ma Kunszentmiklósra ér. A táj leírása végig képszerű; szinte élő valóság. És hiába telt el az írás megszületése óta majdnem száz év, és változott arrafelé sok minden, lényegében mégse változott semmi ezer éve...

 

 Elhagyatott tájakon 2.

 

Jobb kéz felől siralmas képű legelő. Felülete hullámos s ezáltal még szánalomra méltóbb. Tavaszi zöld pázsitját lelegelte a jószág s kipörkölte az izzó napsugár. Jelenleg csupán bozontos kutyafűtejek s tüskés iringók éktelenkednek rajta, igazi puszta. A tovarohanó szelek megdézsmálják földjét s szörnyű portömegeket szállítanak el róla. Középen az út mellett gémes kút, mellette hosszú vályú. Deleléskor a Kiskunság száz kövér gulyája pihen a környékén.
Megilletődve fürkésszük szépségét s észre sem vesszük, hogy a széléhez közeledünk. Keskeny akácerdőn haladunk át. Fiatal ültetés, úgy látszik, a szomszédos tanyához tartozik. Rajta túl a homokbuckák páratlan világa fogad. Micsoda összevisszaság! Az egyik patkó- a másik boglyaalakú. Az amott óriási sírhoz hasonlít. A tetejükön hétrét görbült nyárfák, valóságos torz példányai az itt uralkodó erőknek: a szélnek, szárazságnak s a napsugárnak. A buckák közötti mélyedésben a kúszó fűznek s ezüstös nyárnak csenevész példányai kínlódnak. Képtelenek egy méternél magasabbra nőni.
Közöttük itt-ott egy fehérvirágú Dianthus [szegfű], kékes Astragalus [csüdfű], Linum [len], sárga Solidago Virga aurea [aranyvessző], Helianthemum [napvirág], Pulsatilla [kökörcsin], boróka és vörös termésű sóskaborbolya. Valóságos kis botanikus kert. Akármerre is tekintek, mindenütt új szépség. Nem bírom tovább s ezért a közeli fenyves szélén letelepszem. Körülöttem fenséges tanninillat s előttem a homokbuckák. Micsoda ellentét!
Úgy látszik azonban, hogy jöttömet észrevették a környék lakói. Ijedten menekül két kis nyúl a közeli törpe nyárfásba s a fehér mellényű szarkák csörögve repkednek körülöttem. Távozásra akarnak kényszeríteni, pedig magamtól is megyek, mert az útnak még csak egyharmada van mögöttem.
Utunk keskeny erdőn visz át. Ez, mint valami szegély, Ény-Dk-i irányban húzódik a buckák szélén s elválasztja őket a peszéri nagy rétektől. Állománya akác és nyár, a déli irányban azonban tölgy is keveredik hozzá. Aránylag még fiatal, fái egyenes termetűek. Hangos cáfolata annak a mendemondának, amely azt tanítja, hogy az Alföldön nem lehet erdőt nevelni. Évenkint többször szoktam megfordulni benne. Felkeresem tavasszal, amikor ezüstnyár szőrös barkája száll s a károgó varjak éktelen lármával keresik régi tanyájukat. Ilyenkor kissé még egyhangú. Földbe szúrt seprű gyanánt állanak sort az akácok, az aljnövényzet is gyér. Közönséges, ruderális gyomok között szerényen húzódik meg az ibolya. Milyen más azonban májusban, az akác virágzása idején! Nehéz, kábító illattal telve a lég. A szárnyas rovarvilág milliárdja zümmög, az erdő melletti tágas rét felölti ünnepi köntösét s rajta a kökény- és galagonyabokrok teleszórva fehér virággal fürdenek az éltető napsugárban. Feledhetetlen kép!
Az erdőn túl — mint említettük — kezdődik a peszéri rétek beláthatatlan térsége. Fátlan síkság. Szétszórt pásztortanyák, apró majorok képviselik rajta az emberi telepeket. A tavaszi és őszi árvizek idején középső részére vadvizek telepszenek s ez az ingoványos, süppedő, helyenkint szikes természetű turján azután útját állja minden közlekedésnek. A nyári szárazságok idején azonban eltűnik róla a víz s kényelmesen járható. Ilyenkor visszajön reá a régi magyar élet.
Megelevenedik újra a romantikus pásztorvilág. Juhnyájak, szilaj gulyák, röfögő kondák húznak rajta végig. Az ember azt hinné, hogy minden terv nélkül kóborolnak össze-vissza. Tévedés! Ez a puszta csak az első pillanatban egyhangú és egyforma. Közelebbi vizsgálat meggyőz róla, hogy egyes részei meglehetősen ellentétes természetűek. Vannak dús szénatermő foltjai, amit természetesen elkerül a legelő gulya, hisz ennek megfelel a fűben szegényebb terület is.
A kissé szikesedő tájakon, ahol a kemény füvek nőnek a juhnyáj legelész. Az iszapos helyeken pedig a konda érzi igazán jól magát. Közbe-közbe egy-egy gémeskút. Az észrevétlenül ide-oda áramló légtömegek különböző irányból hozzák felénk a legelésző nyájak kolompcsengését. Olykor pillanatra elcsendesül minden, a föld ontja a meleget, mint a tüzes kemence, a levegő izzik, egy közeli város körvonalai látszanak. Talán bizony már Kunszentmiklós? Dehogy! Csak a délibáb játssza csalóka játékát.
Így érjük el Középpeszért. Nyomorult kincstári major. Középen az urasági épület, ez meg a magtár van csupán jó karban. A többi szánalmas viskó. Kőhajításnyira hosszú szénakazlak sorakoznak egymás mellett. Éppen azon tűnődünk, hogy milyen lehet itt sáros, ködös őszi estéken az élet, amikor előront néhány kuvasz s ugyancsak éberségre késztet. A majoron túl kezdődik azután csak igazi ős vadon. Szikes vizű turján nyújtózkodik itt el észak-déli irányban. Gyékény, sás, káka alkotja benne a vegetációt. Most száraz lábbal járható, kitaposott kocsiút vezet át rajta.
Helyenkint szelídebb a szik s valamivel emelkedettebb a talaj s ezeken a területeken az úgynevezett savanyúszéna terem. Termetes boglyák sorakoznak egymás végében. Ezek még az elszállításra várnak. Teljes egy óra hosszat gázolunk már benne s még mindig nem vagyunk a szélén. Időnkint megállunk.
A föld össze-vissza repedezett, az egyes kéregdarabok széle felhajlik, mint a rossz bakancs talpa. Lefeszítünk néhányat s meglepetve látjuk, hogy alatta sáros, nedves a föld még ebben a nagy szárazságban is. Uram Isten, micsoda föld! Ha csak valami kis esőt kap, akkor rögtön nyúlik, dagad, ragad, tapad s aki neki akar vágni, jobb, ha már előre végrendeletet készít. Ha meg szárazság van, akkor úgy kiszárad, hogy bátran kalapálható.
A sás- és kákafoltokat fürkészve, szinte észrevétlenül érünk a szélére. Gyérül a vizek jellegzetes növénycsoportozata s kezdődik az igazi szik. Fehér foltokon törik meg a napsugár, ujjnyi széles repedések húzódnak össze-vissza. Lépteink alatt ropognak a szikesek jellegzetes gramineái [pázsitos nőszirom].
Cipőnk kellemetlen fehér porral vonódik be. Rémes, kedélyt nyomó vidék. Szerencsénkre a közelben házakat látunk. Mellettük jellegzetes szikes tó. Libák lubickolnak benne. A parton megszámlálhatatlan bíbic kesergi panaszát s ijedt lármába kezdenek, amint feléjük közeledünk. A házak már Kunszentmiklóshoz tartoznak s néprajzi szempontból valóságos unikumok. Szikes vályogból készültek, náddal fedettek, az istállók egy részén hiányzik a mennyezet. A kályhát szárított trágyával fűtik. Mennyi érdekesség van ezeken az elhagyatott tájakon!
Az út következő része gabona- és kukoricaföldek között vezet Kunszentmiklós első utcájához. Ebben a porták kerítése sárból rakott fal, helyenként nádfedéllel. Igazi pusztai művelődés: földből készül a ház fala, vert föld a padlója s rakott fal az udvar kerítése! Utcái is ilyen jellegűek: kanyargósak, porosak.
Régen nem volt már eső s így az utcai díszszobák ablakai meglehetősen mocskosak. Látszik, hogy nem laknak benne ilyenkor nyárszakán az emberek. Nem vagyok barátja a korcsmának, de kíváncsiságból mégis betérek a kunszentmiklósi Nagyvendéglőbe. Ott fekszik a város közepén elterülő nádas turján szélén. Alacsony ajtó vezet a söntésnek használt előszobába. Jobbra konyha, balra az ivóterem. Füstös, tágas helyiség, két méter magas, zöldre mázolt deszkafal két részre osztja. A belsőbe rózsaszínű függönyön át jut az ember. Körülnézek s ott látom rajta papíros betűkkel a felírást: ebédlő. A fal mellett pad, előtte asztal s néhány szék. Leülök. Körülöttem napbarnított, kerekfejű és kérges tenyerű magyarok. Vasárnap van, s a messze vidékről jöttek össze. Jellegzetes csonkakúp-formájú kalapjuk ül a fejük búbján. Kívülről behallatszik a cimbalom: ":..be kellett a, be kellett a rácsos kaput..." Figyelem beszédüket. Megfontoltan politizálnak. Közbe-közbe egy kifejezés, mely nem bírja meg a nyomdafestéket. A Tisza kutya fölényesen jár fel-alá, olykor-olykor megcsóválja lompos farkát. Az ajtón időnkint bekukkant a termetes csaplárosné, jellegzetes magyar világ! Hálát adok a sorsnak, hogy még ősi mivoltában élvezhetem.
S míg a cimbalom új és új nótát kezd, bennem a gondolatok egymást kergetik. Elém rajzolódik a jövő képe. A homokbuckák beültetve szőlővel, turjánok lecsapolva, a szikesek átalakítva termőfölddé. Az elhagyatott majorok és tanyák helyén egészséges s kényelmesen berendezett lakóházak. Telefonhuzal köti őket össze s a most nagy bajjal járható utakon könnyű autók robognak tova. Hozzák a postát, ami most napokat vesz igénybe s szállítják tova a friss tejtermékeket és gyümölcsöt. Tisztán, csinosan öltözött leányok és férfiak vasárnap délután korcsmázás helyett újságot olvasnak. Itt a nagyvendéglő helyén pedig egy nagyszerű népház, berendezve a népszerű oktatás minden kellékével. Istenem, mily világ! Melyik szebb ? Tőlem ne kérjetek választ...